Sok ember nem szereti a munkáját, néha unja, nem
találja
elég izgalmasnak, nincs benne kihívás, és kérdéses a célja is. Aki így
van az
ezzel, annak javaslom, kezdjen bele egy fejlesztésbe, ahol a konkurenciák
mögött
dollár milliók állnak, és tűzze ki célként, hogy először hazai pályán
nyerni fog
velük szemben. Nos, egyből nem fog unatkozni.
Minket mennyire fertőzött meg az Egérút szelleme,
normálisak
vagyunk még, vagy végleg elmentek otthonról?
Igazából erre családunk tudná megadni a választ,
akik
tolerálják, hogy a munka nem ér véget az irodában. Valójában ha csak erről
lenne
szó, nem is lenne nagy baj, de mára helyesebb azt mondani, a munka
egyáltalán nem
ért véget.
Először minden normális volt: egy-két későbbre
nyúlt email.
Egy-egy éjszakába csúszó fejlesztés, pár hétvége, vasárnapi telefonok.
Végül is
miért ne hívjam fel este 11-kor, hiszen ő is még dolgozik? És csakugyan.
De azután valami megváltozott.
Röviden úgy tudnám megfogalmazni: nem a munka lett
sok, csak
a külvilág szűnt meg.
Már az gyanús volt, mikor egy egyszerű vita autózás
közben
eldurvult. Bizony mi tudjuk csak igazán, hogy élet-halál kérdése, milyen
színű
csíkban jelenjen meg a navigációs útvonal az Egérútban.
Azután szilveszter, mínusz 10 fok, de fel sem tűnt,
hogy hajnalig
a letöltésszám alakulása töltötte ki a
mulatozás helyét.
Azután normálissá vált az őrület.
Gondolom rajtam kívül is mindenki stopperrel vezet, és
az is
természetes, hogy bárhová megy valaki, a célnál tesz még jó pár kört, hogy a
környék kátyútérképe biztos, ami biztos, meglegyen.
Egyáltalán nem fura a szélvédőn lévő három telefon,
és
közben a negyediken még telefonálok is.
De azért az már kicsit talán durva, mikor a Balaton
közepéről
a rendőrök fordítanak vissza, hogy nagyon beeveztem a térerősségmérés
közepén.
Persze ők egyáltalán nem értették az érveimet, csak valami közelgő
viharról
hablatyoltak. De hát az kit érdekel, ha új adatokhoz juthatunk?!
Megéri?
A válasz attól függ, kitől kérdezzük. Ha a feleségem,
akkor nem
biztos, hogy őszinte lesz a mosolya. Igazából nem is javasolnám, hogy ezt a
kérdést vele nagyon feszegessük (saját érdekünkben).
Ha a barátaimat, akik közölték, hogy szeretnének
végre egyszer
úgy sörözni, hogy nem az Egérút fejlesztése a téma, miután ők tulajdonképpen
jogászok és közgazdászok, akkor ismét más választ kapunk.
Ha viszont valakit a csapatból kérdezünk, nem is fogja érteni a kérdést. Megéri-e egy igazán
innovatív
kalandba vágni? Valami olyat csinálni, ami minden, de tényleg minden
elemében
előremutató, amire nincs kiforrt megoldás, ahol nincs bejárt út? Ahol
mindent ki
kell találni és megalkotni? Ahol minden azonnal látszik, és az
eredmények,
sikerek naponta, hetente jönnek?
Tehát röviden: Biztos van ebben valami kis őrület.
Talán szerethető
és élvezhető. Talán akik körülöttünk vannak, ők is élvezik, mert rajtunk
látják
az örömöt. Mi meg amúgy rengeteget nevetünk, néha magunkon, néha a
sikereken,
mikor miben van részünk. Tehát mi így éljük át ezt a kalandot.
Jó Egérutakat!